2023. február 24-én 15.00 órától a kommunizmus áldozataira emlékeztek a Polgármesteri Hivatal épületéhez ellátogatók. A megemlékezés során a Hortobágyra elhurcoltak Emléktáblájánál helyezték el a megemlékezés koszorúit az emlékezők. Az eseményen Ledniczky Miklós Jánosné
a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tagintézményvezetője mondott megemlékező beszédet, mely az alábbiakban olvasható:

"Tisztelt Emlékezők!

A mai emléknapnak, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjának, az a sajátossága, hogy a múlt felidézése mellett kegyelettel emlékezünk mindazokra, akik áldozatul estek a kommunista diktatúráknak: akiket megfosztottak életüktől, akiket bebörtönöztek, táborokba hurcoltak vagy internáltak, de ideszámítanak azok is, akiknek a hatalom tönkretette az egészségét, egzisztenciáját, akik nem tanulhattak tovább, akiket „bepofoztak” a téeszekbe, öngyilkosságba kergettek... és folytathatnám a sort.

A meghurcoltak között találhatunk ismerősen csengő neveket is, mint Mindszenty József, Faludy György, Göncz Árpád, Rajk László, de felsorolhatatlan azoknak a neve, akiket a rendszer valamilyen módon akár 10-20 évig üldözött.

A kommunizmus fekete könyve becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon. Kelet-Közép-Európában az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozata az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, vagyis mindenki, akit a szabad cselekvés és választás lehetőségétől megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak.

Ki lehetett ellenség egy kommunista rendszerben? Nos, a válasz egyszerű: bárki.

Most ezzel kapcsolatosan csak két egyszerű történetet említenék, amely rávilágít az akkori rendszer gátlástalan tetteire:

Egyik, hogy a szovjet csapatok a „málenkij robot” = 'kis ingyen munka' (amin 3 nap munkaszolgálatot hazudtak az érintetteknek) címén máig tisztázatlan számú embertömeget hurcoltak el szovjet munkatáborokba 3 nap helyett 3 évre vagy még többre – vagy éppen örökre. Egy ilyen vagonba bekerülhetett valaki csak azért, mert volt rajta egy leventesapka, német vezetékneve volt, vagy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. A „nagy utazást” megúszni legfeljebb akkor lehetett, ha valakinél kommunista párttagkönyv volt. Őket – a hitelesség ellenőrzése után – elengedték. Ilyenek persze – akkor még - nem voltak túl sokan.

A másik pedig a földekkel rendelkező, a kommunista rendszer által kulákoknak nevezett szerencsétlen dolgos parasztok megfélemlítése.

Idéznék egy rövid interjú részletet, amelyet Boros Árpád készített Korcsok Jánossal:

„A tanácselnök meg a párttitkár berendelte a kulákokat egy este 6 órára a tanácsháza termébe. Azok féltek, összejöttek, elment mindegyik oda. Mikor összegyűltek, ... a párttitkár meg a tanácselnök bejött a terembe, leültek az asztalhoz. A párttitkár kivett a zsebéből egy revolvert. ... Utána megkezdődött a kulákok fejmosása. ... Mikor eltelt az idő, ... a párttitkár felállt, felvette a revolvert, s azt mondta az egyik kuláknak, ... hogy jöjjön vele kifele az udvarra. Kimentek ketten, kint a párttitkár azt mondta a kuláknak, ... menjen hazafele. Az ember elindult, elment haza. Ez várt egy kicsit, majd egyet a levegőbe lőtt. Aztán bement újra. ... Rászólt a másik kulákra, hogy: jöjjön, maga következik. ... Gondolni való, hogy a szerencsétlen hogy ment ki. Ugyanezt megtette vele, mint az elsővel. Azt mondja kint az udvaron: menjen haza. Az is elindult haza. Ez várt egy picit, ... megint lőtt a levegőbe egyet. Az lett a vége az egésznek, hogy volt, aki hányt, meg volt, aki összekeverte magát... Rimánkodni kellett nekik, hogy jöjjenek ki, menjenek haza. Nem akartak hazamenni, nem akartak kimenni az udvarra, mert azt hitték, ... hogy azt a két illetőt vagy hármat, akiket kikísért, az udvaron agyonlőtte”

Tisztelt Emlékezők!

Engedjék meg, hogy felidézzem Schmidt Mária egykori ünnepi beszédének néhány gondolatát:

„Mi, itt Közép- és Kelet-Európában, már több mint 3 évtizeddel ezelőtt nyertük vissza a szabadságunkat és a függetlenségünket. Mi még emlékszünk. Mi még ismerjük a szabadság árát. Emlékszünk arra, hogy a kommunizmus mennyi áldozatot követelt tőlünk. Emlékszünk, milyen a hazugság íze a szánkban. Ezek az emlékek, és az ebből megszerzett tudás kötelez minket. Kötelez, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Kötelez, hogy tisztelegjünk hőseink előtt. Kötelez, hogy fejet hajtsunk az áldozatok előtt. Kötelez, hogy meggyászoljuk azokat, akiktől a végtisztességet is megtagadták, akiknek a nevét szándékosan ki akarták törölni az emlékezetünkből. Emlékeznünk kell tehát rájuk, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, hogy figyelmeztető jellé nemesedjen. Tudnunk kell és tudatosítanunk kell, hogy az önkény mennyi hőst szült! Ezért kell sokkal többet beszélnünk a hőseinkről, mert nem beszélünk róluk eleget. Pedig olyan sokkal tartozunk nekik! Nekik köszönhetjük a szabadságunkat, az önbizalmunkat. Mert ők voltak azok, akik kockára tették a szabadságukat, a biztonságukat, az életüket, azért hogy megvédjék szabadságunkat, közös értékeinket, mindazt, amik vagyunk és lenni akarunk. Hogy hazánk megmaradjon.  És a miénk maradjon.”

Tisztelt Jelenlévők!

Bizony a diktatúra Csurgót és környékét sem kímélte. Néhányuknak biztosan ismerősen csengenek a nevek, ha most említek néhány csurgói kitelepítettet: Duics Pál és családja, Bosznai János és családja, Gyuricsány Gyula, Horváth József és családja, dr. Aigner Géza állatorvos és családja, Kiss Lajos és neje, Dr. Balázs Rudolf ügyvéd, Beák Ferenc és neje, Rózsás Sándor és neje, Kovács József és neje, dr. Albert József ügyvéd és neje, Bata Ferenc és családja, Győrfi Kálmán és családja, Farnadi
János és neje, Löczi József és családja, Ráskó István,Fekete Sándor és neje, Fekete István és családja, Kiss Istvánné, Berkes József és családja, Ráskó József és családja, Pecsét József és családja, Füstös István és családja, Kósz József és családja.

Milyen embertelen volt a kitelepítés? Hogyan vitték el éjnek idején a gyanútlanul pihenő embereket?

Erről röviden Laczó József visszaemlékezéséből idézek, amelyet Novák István is lejegyzett,  köszönet érte neki és azért is, mert még sok más fontos igaz történetet írt meg az Ítélet nélkül, ártatlanul című könyvében. De Józsi bácsit még én is személyesen ismerhettem és nekem is többször beszélt az átélt borzalmakról.

„Május első napjaiban, valamelyik éjszaka , egy óra tájban lábdobogásra ébredtünk fel, erősen rázták és verték az ajtókat.

A lakásba ÁVH-sok tódultak be, a sarokba lökdöstek és megmotoztak. Utána felolvasták a kitelepítési parancsot, amely vonatkozott Laczó Józsefre, Laczó Józsefnére, ifj. Laczó Józsefre, aki 3 és féléves volt, és Laczó Anna kétéves kiskorúra.

Kaptunk egy órát elpakolni, mindazt, amit engedélyeztek: ennivalót, takarót, ruhaneműt. Elmondták, hogy készüljünk úgy, hogy ide soha nem jöhetünk vissza. Az egy órát sem tartották be, a gyermekeinket sem engedték felöltöztetni. Azután autóba noszogattak bennünket a legdurvább hangnemben és a csurgói vasútállomásra hajtottak velünk. Ott állt a drótos vagon. Végre itt maradt időnk a gyermekeinket felöltöztetni. A vagon megtelt ismerősökkel. Más élelmünk nem volt, csak füstölt hús, mert a feleségem reggel készült volna kenyeret sütni. Minden csomagunk elfért egy lepedőben, egy dunyha és két vánkos. Úgy szállítottak bennünket, mint a marhákat. De ugyanígy embertelenül elszakították a gyermekeket a szüleiktől, Józsi bácsiék is csak másnap láthatták őket a Kecskés –tanyán. Ezeket a kemény szavakat mondta az őrsparancsnok a reggeli sorakozóban:

„ Magokat idehozták, magok innen soha meg nem szabadulnak. Magoknak nincs bíróság, sem hatóság csak az itteni rendőrség. Elvtárs szót nem használhatják, úrnak egymást nem szólíthatják. Magoknak jogaik nincsenek. Csak kötelességeik, csak dolgozni, dolgozni, dolgozni!”

Vége lett Józsi bácsiék számára a rémálomnak, ők azon szerencsés családok egyike volt, akik élve hazakerültek, de sokszor álmodtak még rosszat a kitelepítés hatására.

Sőt jó ideig, amikor elengedték őket a sok szenvedés után, még akkor sem volt nyugalmuk, nem térhettek vissza Iharosberénybe jó darabig a saját otthonukban, hanem Vas megyében telepedtek le. Ha látni kívánták szülőfalujukat, csak titokban, kerülő úton mehettek haza. Egy alkalommal a vasvári rendőrségen kért beutazási engedélyt a határsávba. Három napra meg is kapta, de ezt Iharosberényben elvették tőle, és rendőrrel kitoloncoltatták.

Véglegesen 1956. augusztus 20-án kerültek vissza otthonukba, Iharosberénybe.

De még számos ártatlan ember visszaemlékezéseiből idézhetnénk, és mindegyik azt sugallná felénk, hogy ítélet nélkül ártatlanul milyen sok ember esett testi és lelki áldozatául a kommunista diktatúrának.

Tisztelt Emlékezők!

Ma tehát emlékezünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon felidézzük mindazok emlékét, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és  kiszolgáltatott.

És ezen a napon emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan vágya örökre eltemetett.

Mi tartsuk számon őket, hőseinket, az áldozatokat emlékeinkben, legyünk mindig minden körülmények között büszkék rájuk!

Hajtsunk ma fejet a kommunista diktatúra áldozatok emléke előtt!

Gyászoljuk meg az áldozatainkat újra és újra!

Emlékezzünk rájuk mindig emelt fővel és emlékeztessük rájuk utódainkat, és mi soha ne feledjünk!"

Az eseményről készült további fotókért látogasson el Facebook oldalunkra:

https://www.facebook.com/media/set/?vanity=varos.csurgo&set=a.6391616334206110