Nemsokára ehetsz egy kis pörgét drága onokám, csak felveszem az ókulámat, és berakom a tepszüt a rembe! Az első döbbenet után, gyors mondatelemzéssel azért rá lehet jönni, hogy a pörgén prószát, az ókula alatt szemüveget, a tepszü alatt tepsit, a rem alatt pedig sütőt kell érteni. Talán nem is értetődik magától, hogy ezt a következő generáció is ugyan ilyen könnyen megérti majd. Pedig ezek a tájszólások szintén a társadalom részei, és nem szabad, hogy a feledésbe merüljenek. A hagyományőrzés minden település számára fontos, hiszen ezek vele együtt formálódtak, öregedtek, és változtak, egyszerűen hozzá tartoznak.

A Csurgói Városi Szociális Intézet Alsoki Idősek Klubja találkozóján is felmerült ennek a jelentősége, ezen felbuzdulva igyekeztek összeszedni a kedves tagok azokat a Somogy megyei kifejezéseket és ételeket, amik már-már feledésbe merültek.

Eleinte nehezen tudták előcsalogatni a régmúlt emlékeit, de egy kis idő elteltével már vidáman sorolták egymás után a szavakat, miközben arcukon öröm és meghatódottság jelei egyaránt mutatkozni látszottak. A nevetgélés közepette az egyik hölgy megkérdezte: Hány féle bele van a disznónak? Hamar érkezett is a megoldás: Vastag, vékony....Mire közbe kiáltott valaki: meg az orrod bele! Majd jött a következő szó, a szíva, vagyis a szilva, amire jött is a furfangos válasz: csak a nyakad ne legyen kiszíva!

A hangulat ez után oly annyira feloldódott, hogy már nem csak az érdekesnél érdekesebb, néha már furcsa szavakat hallhattuk, hanem hozzájuk egy kedves történetet is. Így szereztünk tudomást arról, hogy nem is olyan rég még kapcát, vagyis rongyot tekertek a lábukra csizma viselése esetén a nők, mert nem volt zokni. Megtudhattuk, hogy a hurkát nem csak rízzsel, hanem hajdinával és kukoricával is meg lehet tölteni, hogy a töltött káposzta esetében nem göngyölik bele a darált húst a káposztába, hanem csak rétegezik, emelett sok húst tesznek mellé, és hogy a sztrapacskát túró helyett burgonyával készítik.

Később szemléltették, miként viselték fiatal korukban a belinernek nevezett, gyapjúból készült vállkendőt, aminek szintén nagy sikere volt. Azt is elmesélték, hogy a tojásos rántott levest a kismamák előszerettel fogyasztották, mert úgy tartották, hogy tejfakasztó hatása van, és hogy az ő idejükben még tehénnel húzatták a szekeret, nem pedig lóval.

A hölgyek társaságában kellemesen töltött idő csak perceknek tűnt a megannyi új információ hallatán, amiknek hatására beleképzelhettük magunkat az ő világukba, ami már nem is tűnik olyan idegennek és távolinak. Szívmelengető érzés belegondolni, hogy az őseink miképp éltek és gondolkodtak. A nap tanulsága is ez alapján fogalmazódott meg: ne hagyjuk veszni a hagyományainkat, adjuk tovább őket!

Lőrincz Zsanett